Helló!! :)

Üdvözlök minden látogatót!

Ezúton meg is köszönöm hogy benéztetek :)

Ugyan nem ez az első blogom, de még igencsak fejlesztés alatt van, ezért szíves türelmeteket kérem, javaslataitok, véleményeiteket szívesen fogadom, építő jelleggel akár negatívat is :)
Igyekszem a legtöbbet kihozni az oldalból hogy te jól érezd magad itt, ezért te is légy tekintettel a munkámra és viselkedj kulturáltan.

Bal oldalon a képekre kattintva, a szösszeneteket olvashatjátok el. Ezek mindig gyakrabban jelennek meg, és mindig kép is van mindegyikhez!

Jó olvasgatást! :D


Lendford Castle -re kattintva a könyvem blogját is megnézheted :)

2015. január 6., kedd

Fűszál a réten
Szirom a rózsán
Hajtás a tölgyön.
Felhő a borús égen
Rostszál a lobogó vitorlán
Porszem a homokos földön.

Első betű a könyvben
Egyetlen csepp az óceánban
Egy szám a végtelenből.
Kis domb a magas hegyekben
Utolsó perc a hosszú órákban
Kósza gondolat vagyok az értelemből.

2014. június 1., vasárnap

15 év után elsőre

Ez a kis iromány a Pennát a kézbe oldal egyik gyakorlati feladatára készült, ahol témakörök közül kellett választani, amiben megadott helyszín és szavak voltak. Én a 2. kategóriát választottam:
Helyszín: Erkély
Szavak: álomfogó, kulcs, virágcsokor, tükör, álarc, szökőkút.

Sajnos a feladatra megadott karakterszámmal lehetett írni ezért az eredeti verzió itt olvasható csak mert gyakorlatilag a felét ki kellett törölnöm, amikor rájöttem hogy túl hosszút írtam. Tehát a csonkolt változat kerül majd remélhetőleg értékelésre, itt pedig a teljes az olvasóimnak.



Az ősz olyan csöndesen és észrevétlen adta át a stafétát a télnek hogy szinte észre se vettem. Az első hideg éjszakán Jackson és én egy hatalmas sétát tettünk a parkban. Nevettünk, és rengeteget beszélgettünk arról, mi mindent csinálhatnánk a jövőben, hogy mennyi mindent el tudunk érni ha most összefogunk. Persze ezek az álmodozások mindig annyira pezsdítőek voltak, hogy szinte fájt belátni, hogy a magunkfajta kisvárosi lények nem lesznek hatalmas divattervezők, és nem fogunk egyik napról a másikra a vörös szőnyegen sétálni. Az első éjszaka, amikor rájöttünk hogy vége a hatalmas bicikli túráknak és késő estig ücsörgésnek a szökőkút előtt. Mert a víz be fog fagyni, és ha hagyjuk akkor talán mi is megmerevednénk.
- Tudod télen mindig egy kicsit úgy érzem hogy meghal a világ. Minden szürke lesz, egy nyamvadt virág sincs sehol és az ember ha ki is teszi a lábát azon gondolkozik, mikor mehet vissza a jó melegbe meginni egy bögre forró valamit. - Jackson maga elé meredt és vigasztalhatatlanul sajnálkozóan nézett körbe maga körül.
- Nekem a virágok hiányoznak a legjobban. Na meg a napsütés, ami életet lehel ebbe a parkba meg a sok kanyargó utcába. - nem fordította rám a tekintetét csak meredt tovább maga elé. Egyetlen egy mosolyt eresztett meg, de nem igazán tudtam mire vélni. Jackson gyakran csinált ilyeneket. Már gyerek korunk óta ismerjük egymást, és mindig is hajlamos volt néha annyira elkalandozni valahol a semmibe, hogy ember nem tudta visszahozni amíg ő nem végzett. Olyankor mindig egy kis mosoly jelent meg az arcán és folytatta ugyanonnan a beszélgetést ahol abbahagytuk mielőtt merengésbe esett. Az én szórakozott Jacksonom.
Hazakísért ahogy mindig is szokta, egy puszit nyomott az arcomra aztán mosolyogva elindult zsebre dugott kézzel a kies utcán. Mindig megvártam hogy beforduljon a sarkon, ő pedig ezt mindig tudta és a sarok előtt mindig megfordult egy utolsót integetni.
- Hahó! - elég üresnek tűnt a ház, de azért próbálkozni lehet. Egyetlen egy nyávogás kongatta meg az előteret. Elmosolyodtam. Bezártam az ajtót és a kanapéra zuhantam Mancsot babusgatni. Néha tényleg úgy érzem hogy egy macskás öregasszony lesz belőlem, de ha jobban belegondolok nem tűnik olyan vészes jövőnek hogy egy kis doromboló hálás állattal éljem le a vén napjaim. Jacksont idézve én is már vágytam hogy hazaérjek, elég hűvös volt ahhoz, hogy úgy érezzem jól esne egy forró bögre tea. Kellemes lezárása volt egy csöndes hideg estének.
Nem volt kedvem felkelni. Nem volt kedvem bemenni az iskolába és eljátszani mindenki előtt hogy mennyire rendbe van minden. Nem volt kedvem olyan általános dolgokkal foglalkozni mint hogy Anitának mennyire jó az új haja, hogy kinek menyire jó műkörme van. Egyetlen egy dolgot akartam, de azt nem tehettem meg. Ordítani akartam hogy a világ rommá dőlt, semminek nincs értelme, a szüleim egy hete nem jönnek haza, és ha itthon vannak is csak ordibálni tudnak. Hogy 20 éves létemre még mindig nem volt pasim, az egyetlen akiben bízhatok és okot ad arra hogy ne vessek véget szánalmas életemnek az Jackson és Mancs úrfi. De hát ha ez valakinek elmondanám több mint esélyes hogy az iskola pszichológusnál kötnék ki, aztán értesítenék a szüleimet is. Hazajönnének és újra meghallgatnám amit 4 évvel ezelőtt is. Igen. Mert 4 évvel ezelőtt ezt az utat én már bejártam. Véget akartam vetni mindennek, hogy esélyt adjak ezzel magamnak arra hogy talán valahol máshol egy új életet kezdjek. Hiszek a lélekvándorlásban. Hinnem kell, mert nem létezhet hogy egy embernek annyi jut mint nekem. Ha egy ember semmit nem kap csak pofont az életben, akkor kell hogy legyen egy másik sík ahová halála után kerül, és ami kompenzálja majd az előzőt. Na jó... csak reménykedtem. De néha egy olyan embernek mint én a remény jelenti a mindent. Kiderült hogy nem csak élni, de meghalni és béna vagyok, szóval pár hét kórház, egy finom gyomormosás, és a vegyszerek elzárása után, folytatnom kellett ugyanonnan az életem. Mindenki tudta mi történt, ezért továbbra is esélytelen volt hogy barátokat szerezzek. A szüleim elzártak előlem mindent és úgy döntötték ezt a stresszt amit én folyamatosan okozok nekik, csak úgy tudják kipihenni, ha folyton utaznak. Nagylány létemre nem kaptam bébiszittert, csak egy mogorva szomszéd nénit aki heti egyszer rám néz. Talán nem is olyan meglepő, szinte bármi ki tudott borítani az egyensúlyomból. a egy nap nem ért rá Jackson újabb karcolások jelentek meg a kezemen másnapra. Hogy ez miért megoldás? Mert amíg az ember a fizikai fájdalmát érzi, nem koncentrál annyira arra, hogy a lelke szilánkjai belülről szabdalják fel a testét. De mostanában Jackson mindig ráért. Hatalmasakat sétáltunk és kezdtem nem törődni más bajaimmal. Csak hogy közelgett a tél. Télen egyikünk se szeret mászkálni kint a fagyban. Én nem mehetek át, Jackson anyukája szószerint parázik tőlem, folyamatosan lesi hogy mit fogok meg és minimum 10 percenként megkérdezi hogy vagyok, hogy érzem magam. Úgyhogy a gondolataim is egyre sötétebbek lettek ahogy az ég is a tél közeledtével. Hogy nem fogunk tudni annyit találkozni, Jackson se fog átjárkálni folyton. Az se segít a dolgon hogy lógok az iskolából és itthon depizek. Egész héten nem mentem. Jackson mindennap felhívott, de nem találkoztunk túl gyakran. Aztán egyik nap bekopogott. A nyakába ugrottam, ő pedig nevetni kezdett. A háta mögül egy hatalmas virágcsokor bukkant elő. Egészen pontosan 20 tűzliliom. A kedvenceim. Egyszerűen nyitva maradt a szám és elkezdtek könycseppek gyűlni a szemembe.
- Hé! Boldog Szülinapot! Mennyi is lettél? 45? -azzal humorkodva megbökdöste az oldalam. Átvettem a csokrot és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Imádlak tudod? -kicsit elpirultam, hogy ez kifutott a számon. Fura érzés volt. Talán azért mert még nem kaptam senkitől virágot...főleg nem a ilyet.
- Mit szólnál ha ma itt aludnék és filmet néznénk estig meg rendelnénk pizzát? Én állom.
- OKÉ - szinte feltűnően rávágtam. Ő ugyanazt a furcsa kis szelíd mosolyt ültette az arcára, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Megnéztünk két vígjátékot és egy horrort egy pepperónis és egy carbonaras pizza kíséretében. Jackson hihetetlen tehetséggel rendelkezett a pizza eltüntetésében. Na jó közösen azért elég nagy pusztításra voltunk képesek, de ő kiemelkedően sokat tud enni pizzából. Úgy éjfél körül sikerült elaludnom, csak remélni tudtam hogy nem horkolok, és Jackson és tud aludni. Amikor felébredtem be voltam takarva. Ki kászálódtam a konyhába ahol Jackson épp rántottát csinált.
- Hozzá tudnék szokni ehhez az életvitelhez. - szólaltam meg, amire Jackson széles mosollyal az arcán fordult meg. Kipihent arca volt, ezek szerint ő is jól aludt.
- Hát azt el tudom hinni. Kajás vagy?
- Nem mondanám, de mindenképp megkóstolom a séf mai különlegességét. -folytattam kuncogva.
- Ja... hát azt hiszem ez az egyetlen különlegességem. - azzal szedett két tányérra és leültünk az asztalhoz egymással szemben. Csöndesen ettünk, nem tudom miért de kicsit zavarban voltam.
- Édesen alszol, szívem szerint ha nem lettem volna én is álmos, eltengettem volna az estét azzal hogy nézlek.- "Mivan?" Ezt most... most miért mond ilyeneket?
- Hogy..mi? -ennyi bukott ki a számon, egy értetlen arckifejezéssel párosulva.
- Semmi, csak mondtam. Nem érdekes.- azzal folytatódott a csönd, ő pedig egyre jobban zavarban érezte magát. Letette a mosogatóba a tányért, összepakolt.
- Én most jobb ha megyek azt hiszem. Majd hívlak. - nem tudtam mit mondani, csak bólintottam, azzal el is tűnt. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Elvégre gyerek korunk óta ismerjük egymást, soha nem jött szóba hogy bármit is csodálnánk a másikba. Tavaly a szülinapomra egy álomfogót kaptam tőle. Rengetegszer álmodtam rosszat, és folyton ezeket sztorizgattuk ki. Mindíg valami ötletes, vagy humoros dolgot kaptam. Rengeteget beszéltem neki arról hogy nem tetszem magamnak, hogy a világ rossz vicce vagyok hogy pont egy ilyen testbe zártak. Vézna vagyok, és teljességgel alkalmatlan a csontozatom az extrém sportokhoz... az extrém alatt akár a gördeszkát is lehet érteni, vagy a görkorit. Mindkét esetben eltörtem a kezem. Egy hétig ezen nyavalyogtam, mire ő beállított egy tükörrel és azt mondta hogy egyvalami hiányzik a szobámból, az pedig egy nagy tükör amibe mindennap belenézhetek és láthatom hogy szép vagyok. Nagyon nevettem. Aranyos volt, olyan tipikus Jackson bolondos aranyosság. De azért az hogy valaki álmodban bámulni akar mert olyan aranyos vagy az már morbidul romantikus. Sokkoló volt. De nem csak engem sokkolt le, mert ő sem jelentkezett 4 napig. Aztán felhívott.
- Szia Stella... - tétova hangja volt, mintha nem is lenne biztos benne hogy jól tette hogy felhívott.
- Szia Jack, rég nem beszéltünk..
- Tudom. Ne haragudj! Figyelj el is felejtettem hogy nem nagyon kaptál ajándékot csak a virágot. Nem akarsz találkozni? - ezt most hogy kössem össze? Mintha anélkül nem találkoznék vele ha megkér.
- De persze találkozhatunk. Mikor?
- Hát mondjuk.. ma este?
- Nekem jó. A szökőkútnál?
- Igen, én is arra gondoltam. Akkor olyan 7 körül jó lesz?
- Persze, oké
- Akkor majd ott.. szia! - és rám tette. Meg se várta hogy köszönjek. Egész nap ezen morfondírozhattam. Szinte táncoltak az idegeim amikor elindultam a szökőkút felé. Ott ült a padon, ahol mindig szoktunk. A szökőkút le volt takarva, egyáltalán nem tetszett így.
- Szia - ahogy meghallott, rám kapta a fejét és felállt. Kétségbe esett arcot vágott, és láttam rajta hogy annyi mindent tudna most mondani hogy nem fér ki a száján.
- Beszélnünk kell.. Tudod a múltkori, az... tudom hogy nagyon lesokkolt és hogy fura volt, én csak egyszerűen.. reggel volt még és nem figyeltem mit beszélek. Nem szeretném ha kellemetlenül éreznéd magad.
- Szóval ha fáradt vagy előtör belőled a romantika. - próbáltam kicsit humorosra venni, megijedtem az arckifejezésétől.
- Nem.. én az lennék mindig.. csak nem akarom elrontani.
- Mégis miről beszélsz most meg? - képtelenségnek tünik az embernek hogy valakit -5 fokban elöntsön a forróság, de mégis megtörtént. Lehajtotta a fejét, az arca elpirult és halkan kezdett motyogni.
- Azt hiszem már egy jó ideje tetszel... csak olyan rég óta barátok vagyunk. Úgy éreztem te nem éreznél ugyanígy és csak elrontanám a dolgokat. - na hát itt tényleg megtörtént az agyhalál. Egy szó sem jutott eszembe, egy szót sem fogtam fel abból amit mondott.
- Mondhatnál valamit...
- Nem igazán tudom mit mondjak, én ezt... Miért nem mondtad? - elkerekedtek a szemei, felnézett rám és közelebb lépett.
- Te hogyan mondanád el valakinek aki 15 éve a barátjának tekint hogy szerelmes vagy belé? -kész. Kimondta. Most már elpoénkodni se tudom.
- De..hát... te egyszer azt is elárultad hogy milyen lányok tetszenek és hogy szöges ellentétük nekem. Ezért vagyunk jó barátok olyan régóta.
- Azt hiszem egy álarcot alakítottam ki az évek során amit mindig fel kellett vegyek ha veled vagyok. Annyira nem akartam hogy bármi miatt elveszítselek hogy inkább vagyok valaki más veled, mint hogy egyáltalán ne lehessek veled. - a zsebébe nyúlt, és egy apró kis kulcsot húzott elő ami egy láncon függött.
- Ez a kulcs azt a ládát nyitja amit egyszer a szobámban láttál. Emlékszel rá?
- A titok láda! - valóban emlékeztem rá. Egy régi kis fa láda volt, Jack azt mondta a bolha piacon vette meg, és csak itthon jött rá hogy nem tudja kinyitni mert nincs kulcs. Egy órát is beszélgettünk arról, vajon mi lehet benne, bosszantott minket de nem akarta kidobni, azt mondta neki tetszik. Egy titok láda.
- Igen.
- Megtaláltad a kulcsát? Hol volt? - elmosolyodott és még közelebb lépett.
- A kulcsa mindvégig nálam volt, a ládában pedig az évek alatt felgyűlt szerelmes leveleim vannak amiket neked írtam. Be akartam vallani. Valahányszor úgy éreztem itt az ideje, nekiálltam levelet írni. Aztán újra meggondoltam magam és elzártam őket. A ládába.
- Jézusom. - nem tudtam mit mondani, kicsit ijesztett a dolog, viszont kezdtem nagyon furán érezni magam.
- A ládában sok hülyeség volt, úgyhogy a mai nap folyamán kidobtam a többségét. Egyet meghagytam. Az erkélyeden van. Amikor ott aludtam, odaraktam és gondoltam majd megtalálod és beszélünk, de... nem tudtam tovább várni. - azzal magához húzott és megcsókolt. Olyan meleg volt a hideg ellenére, hogy végig szaladt rajtam a melegség. Egy pillanatra nem tudtam meg mondani hova kerültem. Teljesen kiestem ebből a világból. Amikor a szája megszűnt érinteni az enyém, arra lettem figyelmes hogy az ujjaim barna fürtjei között kalandoznak. Zöld szemei áthatóak és megnyugtatóak voltak. Egyszerre nem tudtam elképzelni hogy 15 évig hogyan nem vettem észre mennyire szeretetéhesen néz azokkal a szemekkel. Hogyan hunyhattam szemet az arc fölött ami most úgy tűnik a legszebb arc amit életemben láttam. Hogy lehet hogy egyszer sem éreztem az ölelésében azt a biztonságot adó szeretetet és odaadást amit ebben a pillanatban. Mintha most látnám először igazán, mintha most találkoztam volna vele először teljes valójában. Az álarca nélkül. Az álarca ami miattam készült, és miattam viselte annyi ideig. És most, 15 év után, első pillantásra szerelembe estem.

A ládában egyetlen egy cetli, rajta ez áll:

" Szerettelek, Szeretlek, Szeretni foglak, és nem tehetsz ellene semmit"

2014. május 31., szombat

2. Hol vagyok?

A bársony ülések annyira puhák voltak, a vonat olyan ütemesen kattogott. Szinte lehetetlen lett volna nem elaludnom. A napok óta gyötrő depresszió, a sok sírás és tombolás a kialvatlansághoz vezetett. Úgy éreztem csak pár percre aludhattam el, de amikor felébredtem már szürkült. "Remek... sikerült egy távolsági vonatra felülnöm...". Értetlenül álltam az ablak előtt az utolsó szerelvényben. Néztem ahogy egyre több sínt hagyunk magunk mögött, és azon gondolkodtam hogy tudott elkerülni a kalaúz?
Már épp azon kezdtem örömködni hogy most az egyszer mázlim van és megúsztam, amikor kivágódott az ajtó és az elkerülhetetlen egyenesen felém baktatott bajsza alatt illedelmes vigyorral. Biztosan nem számított semmilyen akcióra. Nem hiszem hogy gyakran megfordul hogy egy csavargót kell üldöznie. 
- Jó napot kívánok kisasszony!
- Magának is. - Azzal a hátam mögött lévő kallantyút elfordítottam és kirúgtam az ajtót.  Megleptem nem mondom... meg is iramodott felém, de addigra én már kint csüngtem a vonat hátuljának korlátján. "Indiana Jones filmjeit szerintem még egy bolond se próbálta utánozni." Nem olyan nagy kaland egy 150 km/ h -ás sebességgel robogó vonatból lógni. Sőt... be kell valljam hogy eléggé beszartam hogy itt halok meg csak mert még egy jegyet sem vettem. Nem volt sok választásom. Behunytam a szemem és elengedtem a korlátot.
Gurultam, éreztem hogy a testem majdnem minden porcikáját zúzódás és horzsolás fogja borítani. Amivel nem vetettem számot az az volt hogy a sínen egy hatalmasat koppant a fejem a megállásomkor. Elborított a fekete köd és a fájdalom. Meg se bírtam mozdulni egy ideig. Csukott szemmel felmértem a károkat és megállapítottam hogy a fejemből az arcomra folyik a meleg vérem, a bordáim pedig úgy szúrnak hogy levegőt is csak összeszorított fogakkal tudok venni. Erőt vettem magamon egy kis pihenés után a síneken és felültem. A pulcsim ujjával letöröltem a vért és az ujjaimmal kezdtem óvatos tapogatással megállapítani mennyire mély a seb. Szerencsére csak egy enyhébb szakadás volt. A síneken nem maradhattam úgyhogy letértem a mellette húzódó kis ösvényre és elkezdtem sétálni visszafelé, hogy elgyalogoljak addig a kis tákolmányig amit utoljára megpillantottam mielőtt leugrottam. Láttam hogy egy kis haldokló fény pislákol benne. Reménykedtem hogy épp elérek odáig mielőtt elájulnék a fájdalomtól. 
Amikor elértem odáig csoszogva megtorpantam gondolkozni az ajtóban. " Miféle ember lehet egy puszta közepén a  sin melletti kunyhóban?" Éppen hogy tettem egy lépést az ajtó felé amikor az kinyílt és egy fekete labrador botorkált ki, aki engem meglátva vakkantott egyet és végig szaglászta porlepte szakadt testem. Az ajtóban egy öreg markáns arcú úr toppant meg füstöt fújva maga elé és ezzel arányosan "Hát ez meg miféle" tekintetet fújva felém. Majd sikerült teljesen kétségbe ejtenie azzal hogy egy betűt nem értettem abból amit szerintem ő nyilvánvaló kérdésnek szánt. Most vagy annyira bevertem a fejem hogy meggárgyultam vagy tényleg sikerült egy határon túli semmi közepén lezuhannom. De újabb kérdések érkeztek számomra ismeretlen nyelven és kezdte a kérdező is látni hogy nem megy sokra velem. Intett egyet hogy induljak meg befelé. "Hát.. majd lesz valami" Úgyhogy megállapíthattam hogy belülről is pont annyit ígér ez a kis kunyhó mint kívülről. A berendezést egyetlen egy ágy, egy poros fotel, egy kályha, egy kis gáz rezsó, és egy dohányzó asztal tette ki, amin egy edény volt. A levegőben az edényből származó sós, amolyan menza illatú leves párolgott. Megkordult a gyomrom. Nem tudom, hogy ezt ő hallotta e vagy csak a meredő szemem vette észre ami az edényen pihent, de a fotelra mutatott majd enyhén megtolt. Én engedelmeskedtem, lerogytam a fotelbe és abban a pillanatban fel is nyögtem amikor a hátam nekivágódott az enyhén kemény fotelnak. Valami mormogást hallatott az öreg úr és az edényből egy tányérba szedett némi levest. Egy kanál kíséretében a kezembe adta és egy rövid utasítás hangnemű szót adott. Nem úgy látszott mint aki igazán jószántából lát vendégül, inkább mint akinek nincs más választása. Kicsit mogorva ahogy beszél de látszik rajta hogy nem gyilkos vagy efféle, úgyhogy végtére is kezdtem megnyugodni. Gyakorlatilag észre se vettem mit ettem úgy magamba tömtem és rájöttem hogy hihetetlenül szomjas is voltam egyben. " Mert ha világgá mész véletlenül se vigyél magaddal egy palack vizet se." Újra kérdést szegezett nekem, amire én csak megráztam a fejem és sajnálkozóan néztem. Sóhajtott egyet majd  tág szemekkel elkezdte tagolni az ismeretlen szavakat. 
- Má-e -tá... i- me - (és a kezét magára téve) Kosta. - várt egy pillanatot aztán..
- i-tvoj? - és felém mutatott, kérdő tekintettel. Szóval a nevemre kíváncsi! Áhá!!
- Miranda - és én is a kezem a mellkasomra tettem. Bólintott és egy enyhe mosolyt vetett felém. Elvette a tányérom és letette az asztalra, majd átrendezte az ágyat, kerített plusz takarót, majd eltűnt valahol a hátam mögött. Ezt én kihasználva lehunytam égő szemeim és kísérleteztem mennyi levegőt tudok beszívni anélkül hogy belém marna a fájdalom. Egy tálban vizet hozott és egy rongyot kezdett el áztatni. Kinyitottam a szemem és azt pillantottam meg hogy a keze a fejem és a tál között ragadt a levegőben, ehhez pedig félő tekintet párosult. Elvettem a rongyot és megtöröltem az arcom. Erre ő a fejére mutogatott. Úgy körülbelül négyszer megpróbálta kikaparni a fejét mire leesett hogy a sebemet kéne tisztogatnom nem pedig megfürödnöm egy zsebkendőnyi vizes ronggyal. Hozzá is láttam, de a tisztogatás kicsit hangosabbra sikerült mint gondoltam, kicsit megfeledkeztem a bordáimnak hála hogy a fejemen egy seb van ami nem is olyan rég még vérzett. Rettentő mocskos volt a rongy. Vér, por és némi fekete szénpor lepte be a fejem ugyanúgy mint majdnem mindenem.
A seb kínzását megkoronáztuk azzal, hogy a mint kiderült Kosta nevű öreg úr összevarrta a fejemen lévő sebet. Besántikáltam az ágyig amihez ő nyújtott némi segítséget, aztán a lámpást lejjebb csavarta. Az ágy hihetetlen kényelmes volt, pár perc után meg is tudtam feledkezni arról, hogy a zúzott bordáimon fekszem, csak hogy azért szemmel tartsam Kosta apót. 
Ő nem igazán zavartatta magát. Leült a foteljába, újra beizzította a pipáját és egy poros, sárga lapú könyvet nyitott ki. Ez volt az utolsó kép amit láttam, utána nem bírtam nem engedni annak az erőnek ami az ájulással egyenes álomba húzott. Az utolsó amire gondoltam az volt, hogy pont úgy néz ki, mint nagyapa ahogy ott ül és pipázgatva olvas. Egy nagydarab kemény vonású öreg úr, aki erős jellemmel, kicsit mogorva és tömör beszédstílussal, de meleg szívvel éli csöndesen hátralévő napjait.

2014. április 3., csütörtök

Örök vita

Agy: Mégis mit hittél?
Hogy örökkévalóságot ingyen vehetnél?

Szív: Tudom mi jó annak szenvedés az ára...
De azt hittem járhat ennyi nekem mint megfáradt pára..

Agy:  Egy ember élete is kevés mindahhoz,
hogy végtelenségig láncolj valakit magadhoz!!

Szív: Tudom naiv voltam és ostoba...
Bár sose csattanna idő kegyetlen ostora!
Reméltem és vakon bízva hittem....
Akartam hogy kapjam mi sokat belevittem!

Agy:  Te szegény kicsiny, ügyetlen lélek!
Minden esésedkor csillogva huny ki fényed.
Miért nem vagy óvatos? Kissé megbúvó...?
Nem köthetsz életet azért mert téged óvó!!

Szív: Segíts nekem! Szólj! Mit tegyek?
Ahhoz hogy kapjak is mennyit kell elvegyek?

Agy: Segítek én mindig.... csak kezem ellököd!
Súgok eleget mégis fülednek ez mind sűrű köd..
Újra el fogsz esni... és én megszidlak!
Értem sírsz én meg minduntalan felhúzlak...

Az erdőm

Csilingelő kicsiny harangok
Színt játszó égi fuvallatok,
Apró léptek mély, friss nyoma
Suhanó állatkák fátyolos foltja.

Tócsába gyűlő vízcseppek
Futó ködös, puffadt fellegek,
Nyikorgó öreg égig érők törzsei
Vékony kis fények melegségei.

Édes és könnyed, illatos
Sűrű de ösvényes, kicsit alattomos,
Hosszú, néha rövid kacskaringós utak
Egyik vége itt, másik már betonfalak.

2014. március 17., hétfő

Nélküled

Nélküled a levegő csak oxigén
A föld, csupán csontunk pora,
A nap, színtelen az ég fakó peremén
Melyen játszik az idő redős foga.

Az otthon, csak egy üres ház
A szavak, hangok zavaros elegye,
Az utca, egy megtörött régi táj
Régen múlt poros kengyele.

A mosoly, egy fordított görbe vonal
A szem, csak két lyuk az arc közepén,
A jókedv, az éjféli suhanó vonat
Ezután szalad a gyermeki én.

Nélküled minden olyan üres
Az ígéret, mindig túl távoli,
A rét, sosem lesz újra füves
Mert virágnak nem nyílnak bimbói.

2014. január 22., szerda

Nincs út

Mindig azon gondolkodunk hogy melyik utat válasszuk életünk során a jövőnk felé. A fájósak folyton azon panaszkodnak milyen göröngyös út áll előttük, tele akadállyal. A lusták azon fáradoznak előre milyen hosszú az amit végig kell járniuk, hogy sokáig fog tartani. A gyenge embernek több is van de nem tud dönteni, kétségbeesetten mérlegel az utolsó pillanatban. Mindegyikben van valami közös, mégpedig az hogy nem veszik észre hogy semmi okuk nem lehetne panaszra. Nem veszik észre hogy nekik van lehetőségük, talán nem is egy. De kérdem én az ilyen emberek gondolkodtak már azon hogy van olyan akinek egy szakadék a kilátása? Hogy nincs se út, se híd, de még egy poros kis ösvény se??!

2014. január 2., csütörtök

1. A távozásom

Jeges szél csípte az arcom, a szemeim szárazak és hidegek voltak mégis az arcomra fagyott pár könnycsepp. Azt kívántam bár maradhatnék a meleg szobám biztonságában egy könyvet olvasva. De akármennyire is szerettem csöndben a melegben olvasni, elmélkedni, az ajtón lévő vékony kis rigli nem tartotta vissza azt ami elöl most menekülök. Mert igen, menekülök. Szégyenszemre feladtam és megfutamodtam. Eljött az a pillanat hogy akárhol is legyek, bárhol is kössek ki utam során az csak jobb lehet.
Azokra gondoltam akiket a hátam mögött hagytam. Hogy milyen hatással lesz rájuk az eltűnésem, milyen gyorsan teszik túl magukat rajta. És hogy meddig kell majd elmennem.  Melyik vonatra üljek? Hova menjek? Nem tudom. Nem tudom és nincs időm gondolkozni rajta. Úgyhogy felültem az első vonatra ami a 12-es vágányra beért.



2013. december 23., hétfő

Az idő

Az ember észre se veszi hogyan fut el mellette az idő. Pedig még integet is, minden áldott nap, csak mi mindig valami másra figyelünk. Valami nagyobbra és szerintünk fontosabbra.
Nem vettem észre mikor cseperedtem fel annyira hogy tudjak egyedül enni. Nem vettem észre hogyan történt meg az hogy egyedül kezdtem járni a várost, hogy én is ajándékok után kutassak. De arra emlékezni fogok, hogy mikor tudatosult bennem az a mondat amit annyiszor hallottam: "Adni jobb mint kapni". Igen, ez tényleg nagyon bölcs mondat, és nagyon kedves is de ugyan melyik 10 éves hinné el hogy van annál szebb pillanat mint mikor ő kap ajándékot nem pedig ő ad. Mert az irigység oly nagy úr, hogy sokáig képes irányítani minket, sőt valakit talán élete végéig is.
Büszke vagyok magamra. Igen büszke vagyok, mert én már nem vagyok e zsarnok érzés alattvalója. Valami megváltozott és nekem tetszik! Sosem fájlaltam ha valaki kap valami szépet, de most arra jöttem rá hogy egyszerűen igaz a mondat miszerint jobb adni. Igen eljött az az idő hogy nem én örömködöm vigyorogva a csomagolópapír fecnik fölött. Eljött annak az ideje hogy észrevegyem ebben az ünnepben azokat az apró dolgokat amikre eddig nem figyeltem a nagy rohanás közepette. A kivilágított terek, fák és házak, az ajándékszatyrokkal rohanó tömeg a sétányon. De ami a legszebb, az a mosoly. Az a gyengéd, igaz öröm mosoly amit annak az arcán látok akit valami szívének kedvessel lepem meg. Ezer szó is kevés lenne hogy köszönetet mondjon nekem, semmi nem mérvadó ahhoz az őszinte csillogáshoz a szemekben amit akkor látok. Szívet melengető érzés ami visszarepít egy olyan letűnt korhoz amikor ez az ünnep teljesen más jelentéssel bírt.
Lehet hogy már nem jelent annyit a karácsony min régen, hogy a körítés megváltozott és szörnyen a pénz világába hajlunk. De hiszen mit is vártunk? Fejlődünk, de senki nem szólt merre. Egyedül egy valami próbált figyelmeztetni minket.... A fejünk felett elszálló idő. :)

2013. december 21., szombat

Minden ember..(egy barátnak)

Minden ember vár és vár
Folyton csak remél,
Minden aprót megcsodál.

Útját mindig egyengeti
Olykor hátranéz, s néha
A mérleget billentgeti.

Naplót vezet, sosem felejt
Mindent felír muszájból,
Majd eldobja mint selejt.