Miért van az, hogy oly sok éven át,
Buzgón lélek-szakadt, éjjel-nappal téged keresve
Csillagok fénye, szelek vihara alatt vártam rád.
S most mégis ily rövid idő után, utánad keseregve
Látom mit akkor nem, mint keserű látomást:
Mosolyod hamisságát, mégis várok folyton-folyvást.
Testem búsba fagyva ugyan, de még remeg
Érted foltoztam bőszen mi akkor elszakadt.
De a seb örökké vérzik, lelkem már beteg,
Nem volt elég erőm, ez árán most könnyem fakadt.
Életem sárban, porban egyaránt bőszen fetreng,
Ha jutott is jó, kevés, elmúlik s majd már nem dereng.
Lesz még sebem mit össze kell varrnom. Tudom.
S lesz még hogy érzem azt is milyen igazán szeretve lenni.
Esnem kell hogy tudjam: a lépéseimmel magam arcon rúgom,
Mégis muszáj valami többet, jobbat magamnak örökkön keresni.
Újra és újra utamba áll valami, akár a síkságnak a dombok,
És újra kezdhetem lelkem darabjait csipegetni... Mint a galambok.