Nem vettem észre mikor cseperedtem fel annyira hogy tudjak egyedül enni. Nem vettem észre hogyan történt meg az hogy egyedül kezdtem járni a várost, hogy én is ajándékok után kutassak. De arra emlékezni fogok, hogy mikor tudatosult bennem az a mondat amit annyiszor hallottam: "Adni jobb mint kapni". Igen, ez tényleg nagyon bölcs mondat, és nagyon kedves is de ugyan melyik 10 éves hinné el hogy van annál szebb pillanat mint mikor ő kap ajándékot nem pedig ő ad. Mert az irigység oly nagy úr, hogy sokáig képes irányítani minket, sőt valakit talán élete végéig is.
Büszke vagyok magamra. Igen büszke vagyok, mert én már nem vagyok e zsarnok érzés alattvalója. Valami megváltozott és nekem tetszik! Sosem fájlaltam ha valaki kap valami szépet, de most arra jöttem rá hogy egyszerűen igaz a mondat miszerint jobb adni. Igen eljött az az idő hogy nem én örömködöm vigyorogva a csomagolópapír fecnik fölött. Eljött annak az ideje hogy észrevegyem ebben az ünnepben azokat az apró dolgokat amikre eddig nem figyeltem a nagy rohanás közepette. A kivilágított terek, fák és házak, az ajándékszatyrokkal rohanó tömeg a sétányon. De ami a legszebb, az a mosoly. Az a gyengéd, igaz öröm mosoly amit annak az arcán látok akit valami szívének kedvessel lepem meg. Ezer szó is kevés lenne hogy köszönetet mondjon nekem, semmi nem mérvadó ahhoz az őszinte csillogáshoz a szemekben amit akkor látok. Szívet melengető érzés ami visszarepít egy olyan letűnt korhoz amikor ez az ünnep teljesen más jelentéssel bírt.
Lehet hogy már nem jelent annyit a karácsony min régen, hogy a körítés megváltozott és szörnyen a pénz világába hajlunk. De hiszen mit is vártunk? Fejlődünk, de senki nem szólt merre. Egyedül egy valami próbált figyelmeztetni minket.... A fejünk felett elszálló idő. :)
