Nem maradt más, csak külső burok. Itt ott megtört, de egyre szilárdabb. A köd lassan eloszlott, a fény áttört a réseken és kisütötte szemem utolsó világát. Nem... Nem mondanám hogy ez egy újjászületés. Ahhoz hogy újjászüless először meg kell születned. De én nem születtem meg, csak a világra dobták a lelkem, ami keresett magának egy testet. Egy testet ami kellőképpen eltakarja hogy milyen is valójában a lélek.
Nem maradt más. Nem vagyok egy egész, azt hittem ez nyilvánvaló hogy magaddal viszed mindenem mikor elmész. A többieknek nem maradt már szinte semmi. Lehet velem beszélgetni, nevetni, egy jóízűt sírni, vagy éppen csak mélyre ásni...De nem fogsz semmit találni. A többi érzést elhurcolták az előző lakóim, akik úgy bántak rövid lakhelyükkel mint gyermek a sokadik játékával.
Itt állok, én, egy üres porhüvely, lelkemnek elhagyatott háza, tele emlékekkel rólad, rólatok, és valamikor régen... ott mélyen ott van az is.. aki egyszer talán voltam egykor....

Mint a galambok

Miért van az, hogy oly sok éven át,
Buzgón lélek-szakadt, éjjel-nappal téged keresve
Csillagok fénye, szelek vihara alatt vártam rád.
S most mégis ily rövid idő után, utánad keseregve
Látom mit akkor nem, mint keserű látomást:
Mosolyod hamisságát, mégis várok folyton-folyvást.


Testem búsba fagyva ugyan, de még remeg
Érted foltoztam bőszen mi akkor elszakadt.
De a seb örökké vérzik, lelkem már beteg,
Nem volt elég erőm, ez árán most könnyem fakadt.
Életem sárban, porban egyaránt bőszen fetreng,
Ha jutott is jó, kevés, elmúlik s majd már nem dereng.

Lesz még sebem mit össze kell varrnom. Tudom.

S lesz még hogy érzem azt is milyen igazán szeretve lenni.

Esnem kell hogy tudjam: a lépéseimmel magam arcon rúgom,

Mégis muszáj valami többet, jobbat magamnak örökkön keresni.

Újra és újra utamba áll valami, akár a síkságnak a dombok,

És újra kezdhetem lelkem darabjait csipegetni... Mint a galambok.