Nincs út

Mindig azon gondolkodunk hogy melyik utat válasszuk életünk során a jövőnk felé. A fájósak folyton azon panaszkodnak milyen göröngyös út áll előttük, tele akadállyal. A lusták azon fáradoznak előre milyen hosszú az amit végig kell járniuk, hogy sokáig fog tartani. A gyenge embernek több is van de nem tud dönteni, kétségbeesetten mérlegel az utolsó pillanatban. Mindegyikben van valami közös, mégpedig az hogy nem veszik észre hogy semmi okuk nem lehetne panaszra. Nem veszik észre hogy nekik van lehetőségük, talán nem is egy. De kérdem én az ilyen emberek gondolkodtak már azon hogy van olyan akinek egy szakadék a kilátása? Hogy nincs se út, se híd, de még egy poros kis ösvény se??!

1. A távozásom

Jeges szél csípte az arcom, a szemeim szárazak és hidegek voltak mégis az arcomra fagyott pár könnycsepp. Azt kívántam bár maradhatnék a meleg szobám biztonságában egy könyvet olvasva. De akármennyire is szerettem csöndben a melegben olvasni, elmélkedni, az ajtón lévő vékony kis rigli nem tartotta vissza azt ami elöl most menekülök. Mert igen, menekülök. Szégyenszemre feladtam és megfutamodtam. Eljött az a pillanat hogy akárhol is legyek, bárhol is kössek ki utam során az csak jobb lehet.

Azokra gondoltam akiket a hátam mögött hagytam. Hogy milyen hatással lesz rájuk az eltűnésem, milyen gyorsan teszik túl magukat rajta. És hogy meddig kell majd elmennem.  Melyik vonatra üljek? Hova menjek? Nem tudom. Nem tudom és nincs időm gondolkozni rajta. Úgyhogy felültem az első vonatra ami a 12-es vágányra beért.