El kell
engedjelek, levetem láncaid
El kell
küldjelek a messzi távolba,
Hogy
kitárhasd vértől pirosló szárnyaid
Akkor is, ha
időzöl majd magánynak kies táborába.
Túl sokat
szenvedtünk, korbács volt minden csók
Szavak
húzták vállaink, s temettek föld alá,
Szemeid már
nem óvnak, mind inkább vasgolyók
Mik vadul kongatják
bús lelkem omlott falát.
Kettőnk
harca volt, de a végén csak egy a győztes
Ezer sebből vérezve,
ha akarnánk se lehetnénk,
Itt a sors
az ami fennhangon most nevet
Mert játéka
melyet űzött megint csak sikeres.
Többet
adtál, amit az én szívem elbírt volna
Azt hitted végtelen
erős dicsőséges ép,
Akár Kőszeg
várának régen állt orma
Hiába szólt
intő szó neked kiváltképp.
Kullogsz
most, és nyaldosod én okozta sebeid
Azt hiszed
nincs utadnak vége csak a halál,
Pedig egyszer
újra ragyogni fognak szemeid
Ha te nem is
keresed, hidd el majd ő megtalál.
El fogsz
felejteni minden kedveset és szépet
Melyeket
egyszer azt hitted biztos, örök,
El fogsz
hagyni fejedből minden közös képet,
Azt is ami
még kezedben széttépve zörög.
