Helló!! :)

Üdvözlök minden látogatót!

Ezúton meg is köszönöm hogy benéztetek :)

Ugyan nem ez az első blogom, de még igencsak fejlesztés alatt van, ezért szíves türelmeteket kérem, javaslataitok, véleményeiteket szívesen fogadom, építő jelleggel akár negatívat is :)
Igyekszem a legtöbbet kihozni az oldalból hogy te jól érezd magad itt, ezért te is légy tekintettel a munkámra és viselkedj kulturáltan.

Bal oldalon a képekre kattintva, a szösszeneteket olvashatjátok el. Ezek mindig gyakrabban jelennek meg, és mindig kép is van mindegyikhez!

Jó olvasgatást! :D


Lendford Castle -re kattintva a könyvem blogját is megnézheted :)

2014. június 1., vasárnap

15 év után elsőre

Ez a kis iromány a Pennát a kézbe oldal egyik gyakorlati feladatára készült, ahol témakörök közül kellett választani, amiben megadott helyszín és szavak voltak. Én a 2. kategóriát választottam:
Helyszín: Erkély
Szavak: álomfogó, kulcs, virágcsokor, tükör, álarc, szökőkút.

Sajnos a feladatra megadott karakterszámmal lehetett írni ezért az eredeti verzió itt olvasható csak mert gyakorlatilag a felét ki kellett törölnöm, amikor rájöttem hogy túl hosszút írtam. Tehát a csonkolt változat kerül majd remélhetőleg értékelésre, itt pedig a teljes az olvasóimnak.



Az ősz olyan csöndesen és észrevétlen adta át a stafétát a télnek hogy szinte észre se vettem. Az első hideg éjszakán Jackson és én egy hatalmas sétát tettünk a parkban. Nevettünk, és rengeteget beszélgettünk arról, mi mindent csinálhatnánk a jövőben, hogy mennyi mindent el tudunk érni ha most összefogunk. Persze ezek az álmodozások mindig annyira pezsdítőek voltak, hogy szinte fájt belátni, hogy a magunkfajta kisvárosi lények nem lesznek hatalmas divattervezők, és nem fogunk egyik napról a másikra a vörös szőnyegen sétálni. Az első éjszaka, amikor rájöttünk hogy vége a hatalmas bicikli túráknak és késő estig ücsörgésnek a szökőkút előtt. Mert a víz be fog fagyni, és ha hagyjuk akkor talán mi is megmerevednénk.
- Tudod télen mindig egy kicsit úgy érzem hogy meghal a világ. Minden szürke lesz, egy nyamvadt virág sincs sehol és az ember ha ki is teszi a lábát azon gondolkozik, mikor mehet vissza a jó melegbe meginni egy bögre forró valamit. - Jackson maga elé meredt és vigasztalhatatlanul sajnálkozóan nézett körbe maga körül.
- Nekem a virágok hiányoznak a legjobban. Na meg a napsütés, ami életet lehel ebbe a parkba meg a sok kanyargó utcába. - nem fordította rám a tekintetét csak meredt tovább maga elé. Egyetlen egy mosolyt eresztett meg, de nem igazán tudtam mire vélni. Jackson gyakran csinált ilyeneket. Már gyerek korunk óta ismerjük egymást, és mindig is hajlamos volt néha annyira elkalandozni valahol a semmibe, hogy ember nem tudta visszahozni amíg ő nem végzett. Olyankor mindig egy kis mosoly jelent meg az arcán és folytatta ugyanonnan a beszélgetést ahol abbahagytuk mielőtt merengésbe esett. Az én szórakozott Jacksonom.
Hazakísért ahogy mindig is szokta, egy puszit nyomott az arcomra aztán mosolyogva elindult zsebre dugott kézzel a kies utcán. Mindig megvártam hogy beforduljon a sarkon, ő pedig ezt mindig tudta és a sarok előtt mindig megfordult egy utolsót integetni.
- Hahó! - elég üresnek tűnt a ház, de azért próbálkozni lehet. Egyetlen egy nyávogás kongatta meg az előteret. Elmosolyodtam. Bezártam az ajtót és a kanapéra zuhantam Mancsot babusgatni. Néha tényleg úgy érzem hogy egy macskás öregasszony lesz belőlem, de ha jobban belegondolok nem tűnik olyan vészes jövőnek hogy egy kis doromboló hálás állattal éljem le a vén napjaim. Jacksont idézve én is már vágytam hogy hazaérjek, elég hűvös volt ahhoz, hogy úgy érezzem jól esne egy forró bögre tea. Kellemes lezárása volt egy csöndes hideg estének.
Nem volt kedvem felkelni. Nem volt kedvem bemenni az iskolába és eljátszani mindenki előtt hogy mennyire rendbe van minden. Nem volt kedvem olyan általános dolgokkal foglalkozni mint hogy Anitának mennyire jó az új haja, hogy kinek menyire jó műkörme van. Egyetlen egy dolgot akartam, de azt nem tehettem meg. Ordítani akartam hogy a világ rommá dőlt, semminek nincs értelme, a szüleim egy hete nem jönnek haza, és ha itthon vannak is csak ordibálni tudnak. Hogy 20 éves létemre még mindig nem volt pasim, az egyetlen akiben bízhatok és okot ad arra hogy ne vessek véget szánalmas életemnek az Jackson és Mancs úrfi. De hát ha ez valakinek elmondanám több mint esélyes hogy az iskola pszichológusnál kötnék ki, aztán értesítenék a szüleimet is. Hazajönnének és újra meghallgatnám amit 4 évvel ezelőtt is. Igen. Mert 4 évvel ezelőtt ezt az utat én már bejártam. Véget akartam vetni mindennek, hogy esélyt adjak ezzel magamnak arra hogy talán valahol máshol egy új életet kezdjek. Hiszek a lélekvándorlásban. Hinnem kell, mert nem létezhet hogy egy embernek annyi jut mint nekem. Ha egy ember semmit nem kap csak pofont az életben, akkor kell hogy legyen egy másik sík ahová halála után kerül, és ami kompenzálja majd az előzőt. Na jó... csak reménykedtem. De néha egy olyan embernek mint én a remény jelenti a mindent. Kiderült hogy nem csak élni, de meghalni és béna vagyok, szóval pár hét kórház, egy finom gyomormosás, és a vegyszerek elzárása után, folytatnom kellett ugyanonnan az életem. Mindenki tudta mi történt, ezért továbbra is esélytelen volt hogy barátokat szerezzek. A szüleim elzártak előlem mindent és úgy döntötték ezt a stresszt amit én folyamatosan okozok nekik, csak úgy tudják kipihenni, ha folyton utaznak. Nagylány létemre nem kaptam bébiszittert, csak egy mogorva szomszéd nénit aki heti egyszer rám néz. Talán nem is olyan meglepő, szinte bármi ki tudott borítani az egyensúlyomból. a egy nap nem ért rá Jackson újabb karcolások jelentek meg a kezemen másnapra. Hogy ez miért megoldás? Mert amíg az ember a fizikai fájdalmát érzi, nem koncentrál annyira arra, hogy a lelke szilánkjai belülről szabdalják fel a testét. De mostanában Jackson mindig ráért. Hatalmasakat sétáltunk és kezdtem nem törődni más bajaimmal. Csak hogy közelgett a tél. Télen egyikünk se szeret mászkálni kint a fagyban. Én nem mehetek át, Jackson anyukája szószerint parázik tőlem, folyamatosan lesi hogy mit fogok meg és minimum 10 percenként megkérdezi hogy vagyok, hogy érzem magam. Úgyhogy a gondolataim is egyre sötétebbek lettek ahogy az ég is a tél közeledtével. Hogy nem fogunk tudni annyit találkozni, Jackson se fog átjárkálni folyton. Az se segít a dolgon hogy lógok az iskolából és itthon depizek. Egész héten nem mentem. Jackson mindennap felhívott, de nem találkoztunk túl gyakran. Aztán egyik nap bekopogott. A nyakába ugrottam, ő pedig nevetni kezdett. A háta mögül egy hatalmas virágcsokor bukkant elő. Egészen pontosan 20 tűzliliom. A kedvenceim. Egyszerűen nyitva maradt a szám és elkezdtek könycseppek gyűlni a szemembe.
- Hé! Boldog Szülinapot! Mennyi is lettél? 45? -azzal humorkodva megbökdöste az oldalam. Átvettem a csokrot és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Imádlak tudod? -kicsit elpirultam, hogy ez kifutott a számon. Fura érzés volt. Talán azért mert még nem kaptam senkitől virágot...főleg nem a ilyet.
- Mit szólnál ha ma itt aludnék és filmet néznénk estig meg rendelnénk pizzát? Én állom.
- OKÉ - szinte feltűnően rávágtam. Ő ugyanazt a furcsa kis szelíd mosolyt ültette az arcára, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Megnéztünk két vígjátékot és egy horrort egy pepperónis és egy carbonaras pizza kíséretében. Jackson hihetetlen tehetséggel rendelkezett a pizza eltüntetésében. Na jó közösen azért elég nagy pusztításra voltunk képesek, de ő kiemelkedően sokat tud enni pizzából. Úgy éjfél körül sikerült elaludnom, csak remélni tudtam hogy nem horkolok, és Jackson és tud aludni. Amikor felébredtem be voltam takarva. Ki kászálódtam a konyhába ahol Jackson épp rántottát csinált.
- Hozzá tudnék szokni ehhez az életvitelhez. - szólaltam meg, amire Jackson széles mosollyal az arcán fordult meg. Kipihent arca volt, ezek szerint ő is jól aludt.
- Hát azt el tudom hinni. Kajás vagy?
- Nem mondanám, de mindenképp megkóstolom a séf mai különlegességét. -folytattam kuncogva.
- Ja... hát azt hiszem ez az egyetlen különlegességem. - azzal szedett két tányérra és leültünk az asztalhoz egymással szemben. Csöndesen ettünk, nem tudom miért de kicsit zavarban voltam.
- Édesen alszol, szívem szerint ha nem lettem volna én is álmos, eltengettem volna az estét azzal hogy nézlek.- "Mivan?" Ezt most... most miért mond ilyeneket?
- Hogy..mi? -ennyi bukott ki a számon, egy értetlen arckifejezéssel párosulva.
- Semmi, csak mondtam. Nem érdekes.- azzal folytatódott a csönd, ő pedig egyre jobban zavarban érezte magát. Letette a mosogatóba a tányért, összepakolt.
- Én most jobb ha megyek azt hiszem. Majd hívlak. - nem tudtam mit mondani, csak bólintottam, azzal el is tűnt. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Elvégre gyerek korunk óta ismerjük egymást, soha nem jött szóba hogy bármit is csodálnánk a másikba. Tavaly a szülinapomra egy álomfogót kaptam tőle. Rengetegszer álmodtam rosszat, és folyton ezeket sztorizgattuk ki. Mindíg valami ötletes, vagy humoros dolgot kaptam. Rengeteget beszéltem neki arról hogy nem tetszem magamnak, hogy a világ rossz vicce vagyok hogy pont egy ilyen testbe zártak. Vézna vagyok, és teljességgel alkalmatlan a csontozatom az extrém sportokhoz... az extrém alatt akár a gördeszkát is lehet érteni, vagy a görkorit. Mindkét esetben eltörtem a kezem. Egy hétig ezen nyavalyogtam, mire ő beállított egy tükörrel és azt mondta hogy egyvalami hiányzik a szobámból, az pedig egy nagy tükör amibe mindennap belenézhetek és láthatom hogy szép vagyok. Nagyon nevettem. Aranyos volt, olyan tipikus Jackson bolondos aranyosság. De azért az hogy valaki álmodban bámulni akar mert olyan aranyos vagy az már morbidul romantikus. Sokkoló volt. De nem csak engem sokkolt le, mert ő sem jelentkezett 4 napig. Aztán felhívott.
- Szia Stella... - tétova hangja volt, mintha nem is lenne biztos benne hogy jól tette hogy felhívott.
- Szia Jack, rég nem beszéltünk..
- Tudom. Ne haragudj! Figyelj el is felejtettem hogy nem nagyon kaptál ajándékot csak a virágot. Nem akarsz találkozni? - ezt most hogy kössem össze? Mintha anélkül nem találkoznék vele ha megkér.
- De persze találkozhatunk. Mikor?
- Hát mondjuk.. ma este?
- Nekem jó. A szökőkútnál?
- Igen, én is arra gondoltam. Akkor olyan 7 körül jó lesz?
- Persze, oké
- Akkor majd ott.. szia! - és rám tette. Meg se várta hogy köszönjek. Egész nap ezen morfondírozhattam. Szinte táncoltak az idegeim amikor elindultam a szökőkút felé. Ott ült a padon, ahol mindig szoktunk. A szökőkút le volt takarva, egyáltalán nem tetszett így.
- Szia - ahogy meghallott, rám kapta a fejét és felállt. Kétségbe esett arcot vágott, és láttam rajta hogy annyi mindent tudna most mondani hogy nem fér ki a száján.
- Beszélnünk kell.. Tudod a múltkori, az... tudom hogy nagyon lesokkolt és hogy fura volt, én csak egyszerűen.. reggel volt még és nem figyeltem mit beszélek. Nem szeretném ha kellemetlenül éreznéd magad.
- Szóval ha fáradt vagy előtör belőled a romantika. - próbáltam kicsit humorosra venni, megijedtem az arckifejezésétől.
- Nem.. én az lennék mindig.. csak nem akarom elrontani.
- Mégis miről beszélsz most meg? - képtelenségnek tünik az embernek hogy valakit -5 fokban elöntsön a forróság, de mégis megtörtént. Lehajtotta a fejét, az arca elpirult és halkan kezdett motyogni.
- Azt hiszem már egy jó ideje tetszel... csak olyan rég óta barátok vagyunk. Úgy éreztem te nem éreznél ugyanígy és csak elrontanám a dolgokat. - na hát itt tényleg megtörtént az agyhalál. Egy szó sem jutott eszembe, egy szót sem fogtam fel abból amit mondott.
- Mondhatnál valamit...
- Nem igazán tudom mit mondjak, én ezt... Miért nem mondtad? - elkerekedtek a szemei, felnézett rám és közelebb lépett.
- Te hogyan mondanád el valakinek aki 15 éve a barátjának tekint hogy szerelmes vagy belé? -kész. Kimondta. Most már elpoénkodni se tudom.
- De..hát... te egyszer azt is elárultad hogy milyen lányok tetszenek és hogy szöges ellentétük nekem. Ezért vagyunk jó barátok olyan régóta.
- Azt hiszem egy álarcot alakítottam ki az évek során amit mindig fel kellett vegyek ha veled vagyok. Annyira nem akartam hogy bármi miatt elveszítselek hogy inkább vagyok valaki más veled, mint hogy egyáltalán ne lehessek veled. - a zsebébe nyúlt, és egy apró kis kulcsot húzott elő ami egy láncon függött.
- Ez a kulcs azt a ládát nyitja amit egyszer a szobámban láttál. Emlékszel rá?
- A titok láda! - valóban emlékeztem rá. Egy régi kis fa láda volt, Jack azt mondta a bolha piacon vette meg, és csak itthon jött rá hogy nem tudja kinyitni mert nincs kulcs. Egy órát is beszélgettünk arról, vajon mi lehet benne, bosszantott minket de nem akarta kidobni, azt mondta neki tetszik. Egy titok láda.
- Igen.
- Megtaláltad a kulcsát? Hol volt? - elmosolyodott és még közelebb lépett.
- A kulcsa mindvégig nálam volt, a ládában pedig az évek alatt felgyűlt szerelmes leveleim vannak amiket neked írtam. Be akartam vallani. Valahányszor úgy éreztem itt az ideje, nekiálltam levelet írni. Aztán újra meggondoltam magam és elzártam őket. A ládába.
- Jézusom. - nem tudtam mit mondani, kicsit ijesztett a dolog, viszont kezdtem nagyon furán érezni magam.
- A ládában sok hülyeség volt, úgyhogy a mai nap folyamán kidobtam a többségét. Egyet meghagytam. Az erkélyeden van. Amikor ott aludtam, odaraktam és gondoltam majd megtalálod és beszélünk, de... nem tudtam tovább várni. - azzal magához húzott és megcsókolt. Olyan meleg volt a hideg ellenére, hogy végig szaladt rajtam a melegség. Egy pillanatra nem tudtam meg mondani hova kerültem. Teljesen kiestem ebből a világból. Amikor a szája megszűnt érinteni az enyém, arra lettem figyelmes hogy az ujjaim barna fürtjei között kalandoznak. Zöld szemei áthatóak és megnyugtatóak voltak. Egyszerre nem tudtam elképzelni hogy 15 évig hogyan nem vettem észre mennyire szeretetéhesen néz azokkal a szemekkel. Hogyan hunyhattam szemet az arc fölött ami most úgy tűnik a legszebb arc amit életemben láttam. Hogy lehet hogy egyszer sem éreztem az ölelésében azt a biztonságot adó szeretetet és odaadást amit ebben a pillanatban. Mintha most látnám először igazán, mintha most találkoztam volna vele először teljes valójában. Az álarca nélkül. Az álarca ami miattam készült, és miattam viselte annyi ideig. És most, 15 év után, első pillantásra szerelembe estem.

A ládában egyetlen egy cetli, rajta ez áll:

" Szerettelek, Szeretlek, Szeretni foglak, és nem tehetsz ellene semmit"

1 megjegyzés:

Bryan írta...

Kedves Zsu!

Sajnálattal látom, hogy a blog inaktív. Nagyon tetszett ez a novella vagyis csak még ezt olvastam el. Majdnem megkönnyeztem. Nem azért, mert olyan szomorú lett volna, hanem mert akár én is írhattam volna, hasonló stílusban és témában alkotok főként. Jacksonnal teljes mértékben tudtam azonosulni, magamra ismertem. Szuper, hogy happy end a vége. :) Nem tudom miért hagytad abba, de én újra próbálnám. ;)
üdv.: Bryan