Nélküled

Nélküled a levegő csak oxigén

A föld, csupán csontunk pora,

A nap, színtelen az ég fakó peremén

Melyen játszik az idő redős foga.

Az otthon, csak egy üres ház

A szavak, hangok zavaros elegye,

Az utca, egy megtörött régi táj

Régen múlt poros kengyele.

A mosoly, egy fordított görbe vonal

A szem, csak két lyuk az arc közepén,

A jókedv, az éjféli suhanó vonat

Ezután szalad a gyermeki én.

Nélküled minden olyan üres

Az ígéret, mindig túl távoli,

A rét, sosem lesz újra füves

Mert virágnak nem nyílnak bimbói.

Nincs út

Mindig azon gondolkodunk hogy melyik utat válasszuk életünk során a jövőnk felé. A fájósak folyton azon panaszkodnak milyen göröngyös út áll előttük, tele akadállyal. A lusták azon fáradoznak előre milyen hosszú az amit végig kell járniuk, hogy sokáig fog tartani. A gyenge embernek több is van de nem tud dönteni, kétségbeesetten mérlegel az utolsó pillanatban. Mindegyikben van valami közös, mégpedig az hogy nem veszik észre hogy semmi okuk nem lehetne panaszra. Nem veszik észre hogy nekik van lehetőségük, talán nem is egy. De kérdem én az ilyen emberek gondolkodtak már azon hogy van olyan akinek egy szakadék a kilátása? Hogy nincs se út, se híd, de még egy poros kis ösvény se??!

1. A távozásom

Jeges szél csípte az arcom, a szemeim szárazak és hidegek voltak mégis az arcomra fagyott pár könnycsepp. Azt kívántam bár maradhatnék a meleg szobám biztonságában egy könyvet olvasva. De akármennyire is szerettem csöndben a melegben olvasni, elmélkedni, az ajtón lévő vékony kis rigli nem tartotta vissza azt ami elöl most menekülök. Mert igen, menekülök. Szégyenszemre feladtam és megfutamodtam. Eljött az a pillanat hogy akárhol is legyek, bárhol is kössek ki utam során az csak jobb lehet.

Azokra gondoltam akiket a hátam mögött hagytam. Hogy milyen hatással lesz rájuk az eltűnésem, milyen gyorsan teszik túl magukat rajta. És hogy meddig kell majd elmennem.  Melyik vonatra üljek? Hova menjek? Nem tudom. Nem tudom és nincs időm gondolkozni rajta. Úgyhogy felültem az első vonatra ami a 12-es vágányra beért.

Az idő

Az ember észre se veszi hogyan fut el mellette az idő. Pedig még integet is, minden áldott nap, csak mi mindig valami másra figyelünk. Valami nagyobbra és szerintünk fontosabbra.

Nem vettem észre mikor cseperedtem fel annyira hogy tudjak egyedül enni. Nem vettem észre hogyan történt meg az hogy egyedül kezdtem járni a várost, hogy én is ajándékok után kutassak. De arra emlékezni fogok, hogy mikor tudatosult bennem az a mondat amit annyiszor hallottam: "Adni jobb mint kapni". Igen, ez tényleg nagyon bölcs mondat, és nagyon kedves is de ugyan melyik 10 éves hinné el hogy van annál szebb pillanat mint mikor ő kap ajándékot nem pedig ő ad. Mert az irigység oly nagy úr, hogy sokáig képes irányítani minket, sőt valakit talán élete végéig is.

Büszke vagyok magamra. Igen büszke vagyok, mert én már nem vagyok e zsarnok érzés alattvalója. Valami megváltozott és nekem tetszik! Sosem fájlaltam ha valaki kap valami szépet, de most arra jöttem rá hogy egyszerűen igaz a mondat miszerint jobb adni. Igen eljött az az idő hogy nem én örömködöm vigyorogva a csomagolópapír fecnik fölött. Eljött annak az ideje hogy észrevegyem ebben az ünnepben azokat az apró dolgokat amikre eddig nem figyeltem a nagy rohanás közepette. A kivilágított terek, fák és házak, az ajándékszatyrokkal rohanó tömeg a sétányon. De ami a legszebb, az a mosoly. Az a gyengéd, igaz öröm mosoly amit annak az arcán látok akit valami szívének kedvessel lepem meg. Ezer szó is kevés lenne hogy köszönetet mondjon nekem, semmi nem mérvadó ahhoz az őszinte csillogáshoz a szemekben amit akkor látok. Szívet melengető érzés ami visszarepít egy olyan letűnt korhoz amikor ez az ünnep teljesen más jelentéssel bírt.

Lehet hogy már nem jelent annyit a karácsony min régen, hogy a körítés megváltozott és szörnyen a pénz világába hajlunk. De hiszen mit is vártunk? Fejlődünk, de senki nem szólt merre. Egyedül egy valami próbált figyelmeztetni minket.... A fejünk felett elszálló idő. :)

Minden ember..(egy barátnak)

Minden ember vár és vár

Folyton csak remél,

Minden aprót megcsodál.

Útját mindig egyengeti

Olykor hátranéz, s néha

A mérleget billentgeti.

Naplót vezet, sosem felejt

Mindent felír muszájból,

Majd eldobja mint selejt.

Egy utcával előtte a buszról, még vicces, rémisztő maszkokba bújt embereket látni. Mindenki valamilyen buli irányába vette útját, nevetgélve vágják a pofákat, üvegekkel kezeikben hatásvadász monológokba mélyedve botorkálnak a sötétben. Aztán befordul a busz egy olyan helyre, amit ha egy hétköznapi napon látsz, fel sem tűnik, el sem gondolkozol...De most, autók tömege torlaszolja el az út felét, a másikat pedig lámpásokkal gyalogló családok. Egy irányba megy mind, mozgó kis fénypontok, amik csatlakoznak ahhoz a látványhoz amitől elakad a lélegzeted. Se egy rozzant viskót, se fákat nem látsz, csak a csillagos eget megszakító kicsiny fényországnak, ami úgy tűnik egész a végtelenségig nyúlik. Minden egyes lelket, egy kicsiny kis láng őriz, a fák, és a keresztek is mind fénybe borulnak. Csatlakozom én is egy kis, szerény mécsessel, egy újabb kis fénypöttyel a fényországba, amit valaki messziről, ámulva néz.

El kell engedjelek

El kell engedjelek, levetem láncaid

El kell küldjelek a messzi távolba,

Hogy kitárhasd vértől pirosló szárnyaid

Akkor is, ha időzöl majd magánynak kies táborába.

Túl sokat szenvedtünk, korbács volt minden csók

Szavak húzták vállaink, s temettek föld alá,

Szemeid már nem óvnak, mind inkább vasgolyók

Mik vadul kongatják bús lelkem omlott falát.

Kettőnk harca volt, de a végén csak egy a győztes

Ezer sebből vérezve, ha akarnánk se lehetnénk,

Itt a sors az ami fennhangon most nevet

Mert játéka melyet űzött megint csak sikeres.

Többet adtál, amit az én szívem elbírt volna

Azt hitted végtelen erős dicsőséges ép,

Akár Kőszeg várának régen állt orma

Hiába szólt intő szó neked kiváltképp.

Kullogsz most, és nyaldosod én okozta sebeid

Azt hiszed nincs utadnak vége csak a halál,

Pedig egyszer újra ragyogni fognak szemeid

Ha te nem is keresed, hidd el majd ő megtalál.

El fogsz felejteni minden kedveset és szépet

Melyeket egyszer azt hitted biztos, örök,

El fogsz hagyni fejedből minden közös képet,

Azt is ami még kezedben széttépve zörög.

El fogsz suhanni mellettem, mint lehullt levél ága mellett,
el fogsz felejteni mint gyermek anyja első pillantását.
Csak egy megfeslett kép maradok a vásznon:
be nem fejezett, ott hagyott, magányos távoli rokon.

Te hozzád

Forró, lágy érintések
Hozzád üldöző vad csókok,
védtelen mégis erős ölelések
gyakran kimondott túlzott bókok.

Csodával teli, gyönyörtől ködös
árt omlasztó gyengédségtől olvadó,
minden út mit bejársz rögös,
egyenest csakis felém mutató.

Egy szív két ketrecben vergődve
kulcsa messzi vizeken sötétben,
réges rég elmerülve kiutat keresve
helye van ebben a veremben.

Ragyogva vész el bennem
minden éltető sugarad, melengetve
követ s vigyázza minden tettem,
hogy napunk ne legyen soha rejtve.

Kihunyni míg csak éltet e tüzet,
nem hagyom, téged élesztelek örökkön,
mint liszt és só a kenyeret,
nyugodni már nem fogunk csak az örök zöldön.

Nem is a jövő, vagy annak messzisége riaszt el vagy aggaszt, mindinkább a bizonytalansága, kimenetelének tudatlansága.