Miért sír a szemem minden este, mikor egész nap mosolyog a szám?
Mert amikor a szám már nem is érint téged, a szemem mindig látni fog amíg nincs más!

Időnként mindenki elér egy olyan pontra az életében, hogy mérlegelnie kell hogyan haladjon tovább.
Számolni kell a kockázatokkal, és tudni kell előrelátni. Meg kell értenünk hogy semmiben nem lehetünk biztosak, még abban sem hogy éppen rossz, vagy jó lépést teszünk meg.
  Nem az a pont fog boldoggá tenni amikor elhatározod magad és lépsz, hanem amikor már fény derül arra valóban megértéssel nézel e vissza arra a döntésedre amit korábban meghoztál. Ha nincs ilyen az életedben garantáltan kódorogni fogsz, és örökösen újabb kacskaringós utat választani.

Meg teheted.... Csak vigyázz! Sosem tudhatod hol ütközöl útépítésbe :)

Nem maradt más, csak külső burok. Itt ott megtört, de egyre szilárdabb. A köd lassan eloszlott, a fény áttört a réseken és kisütötte szemem utolsó világát. Nem... Nem mondanám hogy ez egy újjászületés. Ahhoz hogy újjászüless először meg kell születned. De én nem születtem meg, csak a világra dobták a lelkem, ami keresett magának egy testet. Egy testet ami kellőképpen eltakarja hogy milyen is valójában a lélek.
Nem maradt más. Nem vagyok egy egész, azt hittem ez nyilvánvaló hogy magaddal viszed mindenem mikor elmész. A többieknek nem maradt már szinte semmi. Lehet velem beszélgetni, nevetni, egy jóízűt sírni, vagy éppen csak mélyre ásni...De nem fogsz semmit találni. A többi érzést elhurcolták az előző lakóim, akik úgy bántak rövid lakhelyükkel mint gyermek a sokadik játékával.
Itt állok, én, egy üres porhüvely, lelkemnek elhagyatott háza, tele emlékekkel rólad, rólatok, és valamikor régen... ott mélyen ott van az is.. aki egyszer talán voltam egykor....

Mint a galambok

Miért van az, hogy oly sok éven át,
Buzgón lélek-szakadt, éjjel-nappal téged keresve
Csillagok fénye, szelek vihara alatt vártam rád.
S most mégis ily rövid idő után, utánad keseregve
Látom mit akkor nem, mint keserű látomást:
Mosolyod hamisságát, mégis várok folyton-folyvást.


Testem búsba fagyva ugyan, de még remeg
Érted foltoztam bőszen mi akkor elszakadt.
De a seb örökké vérzik, lelkem már beteg,
Nem volt elég erőm, ez árán most könnyem fakadt.
Életem sárban, porban egyaránt bőszen fetreng,
Ha jutott is jó, kevés, elmúlik s majd már nem dereng.

Lesz még sebem mit össze kell varrnom. Tudom.

S lesz még hogy érzem azt is milyen igazán szeretve lenni.

Esnem kell hogy tudjam: a lépéseimmel magam arcon rúgom,

Mégis muszáj valami többet, jobbat magamnak örökkön keresni.

Újra és újra utamba áll valami, akár a síkságnak a dombok,

És újra kezdhetem lelkem darabjait csipegetni... Mint a galambok.

Szenteste

Hófödte téli táj volt az első, amit megláttam. Az ágak nehezen nyúltak a föld felé, a nap első gyenge sugarai olvasztották az ereszről csüngő jégcsapokat. Előkerült a szánkó, kesztyű, és sapka, egy tucat ruha, és nekiszaladtunk az erdőnek. Apró állatok nyomain siklottunk át, a csöndet csak a recsegő fák, és kacagásunk töltötte be. Egy egész percnél sem éreztük többnek a délelőttöt, úgy szaladt el mellettünk az idő. Hidegtől piros kis arcunk a meleg, illatokkal teli ház melengette meg, a hógolyó csatának köszönhetően a teljes ruhatárunk hóban, vízben úszott. A kopasz kis fenyő mellett felsorakoztak a díszekkel teli dobozok. Apró kis formák, gömbök és égősor egész hadával aggattuk tele a fát addig, amíg egy tenyérnyi üres zöld hely sem maradt. Édesanyám egy egész napot eltöltött azzal a sok finomságnak az elkészítésével, ami egy este alatt megcsappant.

Szokás szerint a szobába lettünk terelve, amíg a Jézuska a fa alá tette az ajándékokat. Természetesen ezt a szülők láthatják, a gyerekek sosem! A várakozással teli percekben izgatottság, kíváncsiság töltötte meg a szívünk.

-          Te mit kapsz?

-          Remélem legót, vagy akcióhőst, vagy autót!

-          Én barbit fogok kapni! Vagy zebrát! Idén zebrát kértem, de zsiráfon is gondolkoztam.. Lehet hogy ezt tudja a Jézuska és zsiráfot hoz?

-          Nem tudom.. Mi tart ennyi ideig?

 Ha az ajándék megérkezett az éles réz csengőt meglengették, mi pedig vigyorogva romboltunk ki a szobából. Mint ha mit sem számítana téptük szét a csomagolást. Minél több helyen volt megragasztva annál agresszívebben szedtük szét hogy minél hamarabb láthassuk. Teljesen mindegy volt hogy mire számítottunk és mit kaptunk. Sikongatás éljenzés és azonnal kezdetét vette az ajándék használata. Társasoztunk, Este mesét olvasott nekünk Édesapám.

Szinte nem is emlékszem mikor mit kaptam vagy hogy mit ettünk aznap este, hogy ki nyert a hógolyó csatában, hogy mekkora hóembert építettünk. Pedig akkoriban ez volt az, amivel legjobban foglalkoztam. Mégis más az ami megmarad egy örök életre.

Sosem felejtem el apukám hangját ahogyan az esti mesét olvasta, sosem felejtem el hogy mosollyal az arcomon aludtam el. Mindig emlékezni fogok a szüleim szeretet teljes mosolyára, békés pillantására, és arra a légkörre ami ott, aznap Szenteste járta be az egész kis házat.

Mi a szeretet ünnepe? Gyermekként mindezt átélni, kamasz korban erre emlékezni, felnőttként pedig visszaidézni, és megadni ugyanezt a gyermekeidnek.

Kívánom hogy mindenkinek szeretettel teli és békés karácsonya legyen úgy, ahogyan nekem volt ezen az estén gyermekként! 

Hiszem, hogy lesz egy jobb világ.

Vágyom, hogy győz édes Magyarország.

Remélem, hogy ellenségünk futva kiált:

Megállj! A magyarokkal ne húzass igát!

Kell, hogy legyen ki megmentse

Muszáj, hogy ennél a kevésnél,

Édes hont kicsit több szeresse.

Van, hogy boldog véget áldozat kísér

Megesik, hogy a bujdosó is,

Lassan de megunja hogy mit sem ér.

Majd jő a megváltás

Vagy az édes bosszú,

Érkezik a kiáltás:

Országunk nem lesz többé halotti koszorú!

Remény?

Sokan mondják "Én már nem hiszek a reményben!" Sokszor mondom én is, mert amennyire segít annyira le is rombolhat mindent.
De mi is az amit ennyiszer emlegetünk? Mi  a remény? Egy olyan dolog amit eldönthetünk kérünk belőle vagy sem? Nem hiszem. Lehet ellene küzdeni, ahogy minden ellen az életben, de nem is kell csodálkozni hogy mennyire nehéz.
A remény ad erőt, hogy egy-egy napon újra felkeljünk, és megtegyük amit minden áldott nap. A remény hiteti el velünk hogy van miért cselekednünk, hogy a próbálkozásból lehet végeredmény is. A remény csal mosolyt az arcunkra, és fakaszt könnyeket ha úgy látja jól. Reménytől remegve állunk fel ha elestünk, és indulunk el újra. Ő mutatja az utat nekünk de nem erőszakoskodik. Segít és tanácsot ad, de sohasem kér meg semmire. Végig ott van benned, mégsem irányít. 
Akkor most gondoljuk csak újra át! Hogy amit megteszünk, és a reményt okoljuk érte, azért tényleg nem mi vagyunk a hibásak...
Vagy csak a remény nem engedi hogy magad hibáztasd?!:)

Egy csókjáért elmennék a világ végére

Egyetlen érintésében minden,

Egy egész élet tüze égne.

Egy öleléséért feladnám minden haragom

Egy meleg mosolyért megélném újra,

Egy évtizednyi véres harcom.

"Your smile, your smile

keeps me happy, just at times

What is life, what is life?

when the good things are gone

whith the lightest winter blow of wind"

Elrettentő sztori, amit a sajtó nem óhajt megosztani a közönséggel

’Ez Budapest, ez Magyarország, ez a mi jogrendszerünk, ebben élünk!’(Érdemes elolvasni!)

„Barátnőmmel és két barátommal a Nyugati mellett, a Patkó sörözőben beszélgettünk, majd éjfél körül indultunk bulizni a Bahnhof-ba, ami a pályaudvar másik oldalán van.  Időközben a barátnőm valami csajtól kapott, félreérthető sms-en megsértődött, bevágta a néma durcát, amire valahol a Nyugati aluljáróban ráuntam, és közöltem, hogy akkorén 
elmegyek haza. Elköszöntem tőle és a két havertól, majd elidultam 
fölfelé a lépcsőn. Mire fölértem, már csöngött is a mobilom, haverom 
hívott, hogy ne legyek már ilyen, beszéljük inkább meg, és menjek 
bulizni, stb. Végül is elindultam visszafelé. Leértem a lépcsőn, 
indultam keresztül az aluljárón. Ők valahol a legvégén, a lépcsők 
aljánál jártak már, míg én az aluljáró közepén elhaladtam egy kb. 15 
fős cigánybanda mellett. Azok elkezdtek méregetni, majd kötekedni kezdtek. 
Először a szokásos "mit nézel köcsög, gyere ide szétbaszlak" kategóriájú beszólogatások mentek, aztán elkezdtek keménykedni. Én hátranéztem, mire hárman-négyen utánam eredtek. Egyikük ledobta a dzsekijét és kést vett elő. Haverjaim látták, hogy balhé van, egyből indultak vissza, hogy  mellém álljanak, mégse legyek teljesen egyedül 15 cigánnyal szemben. Amelyik először megindult, újból fenyegetőzött valamit, de ekkor már az egész banda jött felém. Éreztem, hogy itt most kurva nagy balhé lesz, elkerülni már nem tudom, úgyhogy gondoltam, ideje kicsit kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Engedéllyel tartott fegyver elő, csőre húztam, és 
közöltem, hogy nem akarok balhét, úgyhogy ne jöjjenek közelebb. Hátra arc, és felejtsük el egymást. Először megijedtek talán, vagy legalábbis  megtorpantak, gondolom, nincsenek hozzászokva, hogy akibe belekötnek, fegyvert fogjon rájuk. Valóban nem akartam balhét, így elkezdtem hátrálni, közben rájuk tarva a fegyvert. Barátaim látták hogy ez már nem 
egy hétköznapi balhé, amikor meglátták a pisztolyt a kezemben, érezték, hogy itt ők már nem sokat nyomnak a latban, vagy vissza tudom tartani őket és lelépünk, vagy nem, de akkor végünk. Barátnőmnek közben sikerült elmenekülnie, így hárman maradtunk. Hirtelen megint felbátorodtak a cigányok, látván, hogy tényleg nem akaroklőni, újra megindultak felénk. 
Azt hitték nem merek lőni, a legnagyobb hangú - mint később megtudtam, a neve Puporka Richárd - folyamatosan óbégatott:
- Na mi van, geci, há' ilyen kemény csávó vagy, há' lőjé' le, gyere, 
lőjé' le, te köcsög, szétbasszuk a fejedet is, te buzi, ide, ide 
lőjé'bazmeg! - és hasonlók.

Ekkor már tudtam, hogy puszta fenyegetéssel nem tudom megállítani őket. Már vagy harminc métert hátráltam, ők meg követtek, próbáltak cigánymódra körbevenni. Utoljára szóltam, hogy álljanak meg, mire az egyik, aki a legközelebb volt, hirtelen felém rontott. Abban a 
pillanatban lőttem. A csávó kb. két métert repült, összeesett. Ebben a pillanatban azegész banda egyszerre rontott nekem. Kettőt még sikerült leszednem, de kiürült a tár. Eldobtam a pisztolyt, és próbáltam még védeni magam. Az egyiket még sikerült alaposan megrúgni, de többre már nem volt lehetőségem, csak azt éreztem, hogy nincs már alattam a lábam. 
A földre kerültem, tudtam hogy esélytelen már a küzdelem. A fejemet  próbáltam védeni, mint a képeken is látszik, nem túl sok sikerrel. A  földön fekve kb nyolcan rugdostak össze, többször fejbe illetve bordán rúgtak, vascsővel ütöttek, lényegében ahol értek. Ez szerencsére nem 
tartott sokáig, csak amíg barátaim oda nem értek, ők szedték le rólam 
a cigányokat. A rugdosás közben kicsúszott a farzsebemből a szolgálati  igazolványom, és a fényképes felülettel, jelvénnyel fölfelényitva esett a földre. Ekkor hirtelen meghátráltak a romák, elkezdtek óbégatni, hogy "Rendőr vagy te geci? Há' mocskos zsaru vagy te köcsög?"  Míg a saját sérültjeikre figyeltek, én föltápászkodtam, közben ketten újra nekem 
támadtak, de két barátom közénk állt, és elkezdtek rángatni, hogy addig 
tűnjünk el innen, amíg lehet. A pillanatnyi esélyt kihasználva megléptünk az aluljáróból. A pályaudvar mögé érve próbáltuk felfogni, hogy mi is történt, de tudtuk, hogy ezek pillanatokon belül itt lesznek fönt,és akkor nekünk végünk van. Épp akkor fordult be a sarkon egy rendőrautó, azt hittük, hozzánk jön. De nem. Elmentek mellettünk. 
Mondtam a srácoknak, nem tudom mi lesz, de bármi legyen is, én szólok a rendőröknek, mielőtt még ezek fölérnek. El is indultam a járőrkocsi felé, ami közben alaposan eltávolodott tőlünk. De már nem volt időm elérni, jöttek fölfelé a cigányok. Kurva sokan! Na, mondom, itt most végünk van, itt döglünk meg mindhárman... Odaálltam
haverjaim mellé, most már jöjjön, aminek jönnie kell. 10-15 cigánnyal 
szemben nem sok esélyünk van, de legalább felvesszük a kesztyűt.Vártuk, hogy nekünk jönnek. És nem! Megálltak. Nem értettük mi van, amikor 
egyszerre kilépett közülük és elindult felénk három férfi.Az lepett meg, hogy ezeket még lent nem láttam, nem is cigányok voltak. Kiderült,hogycivil ruhás rendőrök, akik épp erre jártak. Hallották a lövéseket, és azért rohantak oda. Megkezdődött az intézkedés, előkerült a járőrautó, megjöttek az akciósok is, a banda és közénk álltak, a civil ruhások pedig elkezdték kérdezgetni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Mi próbáltuk elmondani a történteket. Amikor megkérdezték, hogy hol a fegyverem, mondtam, hogy nem tudom, amikor kiürült, a földre dobtam, azóta nemláttam, nem tudom hová lett. Ezt csak az hallotta, akivel beszélgettem, akik a bandára figyeltek, nem. Egyszer csak rohant föl az aluljáróból két cigány, akik addig még lent voltak, és az egyiknek ott a kezében a pisztolyom! A rendőrök nem tudták, hogy milyen fegyver az, kié, töltve van-e, stb, egyszerre kaptak mind a fegyvereik után, csőre rántották, és üvöltöttek a cigányra, hogy azonnal dobja el. Na, az persze megijedt, hogy ezek menten lelövik, el is dobta a pisztolyt nagy méltatlankodva. Rohantak oda a rendőrök, hogy elfogják őket, mire az egyik, már lefogott haverjuk egyszerre a köztünk álló rendőröknek 
rontott, alig tudták lefogni. Ekkor mondták a zsaruk, hogy így nem igazán tudjuk tisztázni a helyzetet, úgyhogy majd bent, az örsön folytatjuk. Minket az egyik irányba, a bandát a másik irányba vezették el, majd a Nyugati rendőrörsön lettünk előállítva. Mi hárman, a 15 cigányból pedig érdekes módon csak ketten... A nyomozók megkérdezték a 
Westend biztonsági őreit is, akik alig ötven méterre voltak, hogy mit láttak, mire azok elmondták, hogy semmit, csak valami durrogást hallottak, de nem is figyeltek rá.

Bent kikérdeztek minket, hogy mi is történt az aluljáróban. Felvették az adatokat, majd közölték, hogy hívnak hozzám egy mentőt, mert meg kell nézetni a fejemet, elég szarul nézek ki. Hamarosan meg is jött. Engem bilincsbe verve, vezetőszíjon, rendőri kisérettel vittek be a 
Balesetibe, ahol megcsinálták a vizsgálatokat, leápolták az arcomat, megröntgenezték a fejemet, aztán megállapították, hogy élek... Az orvosok elmondták, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert már több fiatalt hoztak be hozzájuk, akiket ez a banda megtámadott, egyikük például hetekig lebegett élet és halál között az intenzív osztályon, úgy 
összeszurkálták. Végül megállapították, hogy nagyon súlyos bajom nincsen, de a jobb szemem látóidege megsérült, és ez valószínűleg örök életemre így marad. Ha még egyszer megütik ezt a szemem, meg is vakulhatok.

Barátaimat már hajnalban kiengedték, őket tanúként hallgatták ki, engem pedig gyanúsítottként, rabszállítóval, megbilincselve vittek be a VI. kerületi kapitányságra, ahol csoportosan elkövetett garázdaság, testi sértés és fegyverrel való visszaélés megalapozott gyanújával vettek előzetes letartóztatásba. A cigányok ellen pusztán garázdasággyanúja miatt indul eljárás, még könnyű testi sértés miatt sem, ugyanis a szétrúgott arcomra, bevérzett szememre közölték, hogy 8 napon belül gyógyuló sérülés... Csoportosan elkövetett gyilkossági kísérlet? Ugyan...Az éjszaka további részét az előállítóban töltöttem, egy széken ülve, bár a rendőrök mind baromi rendesek voltak, miután megtudták mi történt, 
egy emberként álltak ki mellettem. Sajnos ők nem sokat tehettek az érdekemben, de jó volt tudni, hogy legalább hisznek nekünk. Másnap 10 óra körül került sor a kihallgatásra.

Vallomástételemet követően rabosításra vittek, tenyér- és ujjlenyomatot 
vettek, majd fényképes nyilvántartásba kerültem rabszámmal a nyakamban, 
mint valami köztörvényes bűnöző. Ezt követően aláíratták velem a jegyzőkönyvet és a lefoglalási határozatot, miszerint tudomásulveszem, hogy a vizsgálati időszakra a a fegyveremet és a helyszínelés során az aluljáróban talált töltényhüvelyeket bizonyítékként lefoglalják, és szinte mellékesen jegyezték meg, hogy mivel gyanúsított vagyok, az ügyben, az adataimat "sajnos" nem tudják zártan kezelni. Így a nevemtől 
kezdve a címemen át az összes adatomhoz hozzáférhetnek az ügy többi szereplői, és azok ügyvédjei. Vagyis magyarán menjek haza nyugodtan fegyver nélkül, és bízzak benne, hogyálmomban nem vágják át a torkomat, 
de csak azért mert az "ritkán fordul elő." Végül, miután mindenen túlvoltunk, 24 órás előzetesletartóztatás után kiengedtek, érdekes módon egyszerre a két letartóztatott cigánnyal, akiket már a kapitányság előtt várt a fél banda, akiket azóta sem tudom, miért nem állítottak elő velünk együtt. Még időben jeleztem a rendőröknek, hogy egyáltalán 
semmi garanciát nem látok rá, hogy ha egyszerre engednek ki minket a két kapun, nem fog megismétlődni az egész a rendőrség előtt is, úgyhogy végül kaptam magam mellé egy rendőrt, aki kikisért az épületből, hátha így nem lesz balhé. Ennyit tudtak tenni a béke érdekében,köszönjük. A 15 fős banda, amely ránk támadt, azóta is szabadlábon van, ottdekkolnak a Nyugati aluljáróban, és nyilván továbbra sem fogják vissza magukat, 
pedig a rendőrök elmondása alapján lopástól a testi sértésen át a rablásig minden miatt voltak már előállítva. De hát ez Magyarország, ahol nem ők a bűnözők, hanem én és a barátaim, akiknek volt pofájuk megvédeni magukat 15 cigánnyal szemben. Az ügy érdekessége, hogy a cigányok kihallgatásuk során említettek azt hazudták, hogy ők a 
sértettek, akikre én ok nélkül fegyverrel rájuk támadtam, miközben azt kiabáltam, hogy "meghaltokbüdös cigányok". Így az ügyet a továbbiakban 
rasszista indokkal elkövetett fegyveres támadásként kezelik. A konzekvenciát szerintem mindenki vonja le maga: ez Budapest, ez Magyarország, ez a jogrendszerünk, ebben élünk.

Mivel az ügy sajtónyilvánosság elé kerülésére gyakorlatilag semmi esély, kérem a kedves Olvasókat, terjesszék ezt a cikket e-mailben és online fórumokon. A Nyugati aluljáróban pedig csak páncélautóval közlekedjetek sötétedés után, mert a jelek szerint már a fegyver,a küzdősportos múlt és a polgárőr-igazolvány sem nyújt elég védelmet, ha néhány szegény, kirekesztett cigányember nekikeseredik a sorsnak."