A föld, csupán csontunk pora,
A nap, színtelen az ég fakó peremén
Melyen játszik az idő redős foga.
Az otthon, csak egy üres ház
A szavak, hangok zavaros elegye,
Az utca, egy megtörött régi táj
Régen múlt poros kengyele.
A mosoly, egy fordított görbe vonal
A szem, csak két lyuk az arc közepén,
A jókedv, az éjféli suhanó vonat
Ezután szalad a gyermeki én.
Nélküled minden olyan üres
Az ígéret, mindig túl távoli,
A rét, sosem lesz újra füves
Mert virágnak nem nyílnak bimbói.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése